This is a beginning of a beautiful friendship.

Újabban a tv, a laptop és az okos-telefon a menő. Végülis .. már 15 hónapos. (El is gondolkodtunk az apjával az ájfon 5-ön karácsonyra… aztán megálljt parancsoltunk magunknak. Kicsit túlzás lenne ilyen korán… Akkor mégis mi a szart veszünk a második születésnapjára?)

Azt gondolná az ember, hogy a szenny kütyük előnye, hogy lekötik a gyereket. Leül a fergetegesen mélyenszántó tanulsággal ellátott, esztétikai szempontból páratlanul igényes mesék elé és bambul. Csendben. Bután.

De nem a mi gyerekünk.

Nem ám!

Mert ami benne van, a nemes tartalom, az kérem szépen teljes mértékben érdektelen. A lényeg hölgyeim és uraim a hogyan.

Hogyan kell két távirányítóval, lehetőleg egymás után 363-szor ki-be kapcsolni a televíziót. Hogyan kivitelezhető ez a mutatvány távirányító nélkül kizárólag a készülék rejtett gombjainak felhasználásával? Hogyan lehet úgy becsukni a  laptopot, hogy ne maradjon abba valamelyik felejthetetlen alma-mű? Hogyan oldható fel a telefon billentyűzete, a telefon pattogtatással egybekötve? Miként vonszolható a laptop keresztül a ház minden egyes helyiségén 5 szék felborításával egyetemben? Belefér-e az usb a hosszabbítóba? Mi történik, ha mosás közben kikapcsoljuk a mosógépet? Vagy ha krétát gyömöszölünk a konnektorba esetleg a kutya szájába)?

Nincs megállás.

Dolog van.

Dolog van, méghozzá olyan, amihez társaság/felügyelet/nézőközönség kell.

Állandóan.

Ennek elmaradása esetén a következő opciók lépnek életbe (elviselhetetlenségi sorrendben):

1. mutatóujj ráncigálás egyre hangosabb “me me” skandálással

2. sírás

3. egyéb agysejt-sorvasztó hangefekt

És mész. Mert menni kell.

Reggel 7-től este 8-ig. Non stop. Odáig jutottunk, hogy evés közben is megy. Kihozza, beteszi, leveszi, kiborítja, összefirkálja, kiönti, szétszórja. Kétszer. Óránként.

Nincsenek csodák. a hat és feledik órában elfáradsz. Rohadtul.

Leülsz… és te bambulsz helyette a bekapcsolt baby tv-re. (Tully rulez!)

És akkor jön a kegyelemdöfés: a loccsanás az előszobából. (Már megint elöl felejtetted a kutyák vizét.) És  Ő nem ismer irgalmat. Már csobban is a fél liter víz a nyakába.

Mire odaérsz a kanapéról, úszik minden, Ő pedig boci szemekkel mered rád és fújja a leckét:”  ví ne sza. I(ndié) Bá(rsonyé)”.

Vegyük számba, hogy milyen eszköztárban bővelkedik az ember:

1. verés

2. ordítás

3. pia

4. magyarázat (egy 15 hónaposnak?)

Jobb híján nálunk a hármas és a négyes pont játszik. El is magyarázom neki (aznap harmadszor), hogy nemszabadbazmegmertIndiéBársiébazmegésnagyonszomorúakésszomjasaklesznebazmegblabla

A visszafogott magyarázatot követően egy perc gondolkodási idő a szobájában, majd természetesen minden folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna. (Értsd: egy percet játszik a szobájában és halvány lila fogalma nincs arról, hogy büntetésben van. Anya lelke viszont megnyugszik, hogy húdenagyon következetes volt fuckyeah!)

Így volt ez egészen máig.

Tudjátok mi történt?

Kijött a szobájából. Megfogta a kilincset, lenyomta és kijött. Egedül. A “büntetésből”.

Na erre varrjál gombot bazmeg!

És még csak 15 hónapos…

 

 

 

This entry was posted on szombat, december 15th, 2012 at 22:01 and is filed under Zigi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.