Home sweet…

HAZAKÖLTÖZTÜNK!

És anyukám volt annyira rendes, hogy elviselte minden agyfaszunkat és nem zavart minket haza a félkész házba. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy készen vagyunk tokkal vonóval mindennel. Na jó. Majdnem mindennel.(Éppen ideje volt, mert a héten már úgy rendesen, izomból behisztiztem, a dzsuvázás, ganajozás, no pihi, koplalás kombó miatt.)

Az összes szomszéddal találkoztunk a napokban. Hát nem mondhatnám, hogy mindnek őszinte volt a mosolya. :) Kézen közön az a pletyka terjedhetett, hogy eladtuk a kecót. Gondolom volt is nagy helyfoglalós buli az utcában, ahol ki a két felszabadult parkolóhely miatt, ki a kutyák tragikus és hirtelen elvesztése miatt itta magát örömében aljasra.Aztán jött tegnap a nagy meglepetés, amikor leparkoltunk a bőröndjeinkkel a ház előtt.

Most ismételhetnek bánatukban,  mert Horváthék visszatértek!

Ugyan a csajokat még a másik nagyiéknál parkoltatjuk, de ezúton szeretném közölni, hogy köszönik remekül vannak, rápihentek az itteni szórólaposokra és postásokra és hétfőn jönnek haza randalírozni.

Persze volt amiért mi is drukkoltunk az elmúlt hónapokban. Első sorban azért, hogy a szomszédban ottfelejtett mindennemű agyi tevékenységet nélkülöző csivavát bassza el az Ifa, vagy vezessen áramot, vagy bármi történjen vele, ami használ az idegölő hangja ellen.

Soha de soha életemben nem jutott még eszembe, hogy állatban kárt tegyek. Eddig.

Ezt nem tudjátok elképzelni! Ez egy egysejtű! Egy papucsállatka. Az egy dolog, hogy ugatja az idegent, a szórólapost, a postást, a járókelőt, a szomszédot, a madarat, a kutyát, a macskát az autót, a hangyát. De reggeltől estig elfelejti a saját gazdáját. Nem hiszed el, de megugatja a saját tulajdon apját! Idegméreg. Természetesen Daisyke él és virul és ma majdnem ki is lőttem a kis hárompálcikás seggét a kertből, mert Bandika kerek másfél órán keresztül nem tudott elaludni tőle délután. Miután 5:45 kor keltünk és a délelőtti szunya kimaradt a fodrász miatt, eléggé érzékenyen érintett lelkileg a lehetőség, hogy délután sem lesz egy órácska pihi sem. Nem választott el sok a parabellumtól. Konkrétan csak annyi, hogy nincsen. Még!

Ettől az apró akusztikai problémától eltekintve a ház ZSÍR. Van kádunk (Helló luxus!), meg Zigótának saját szobája, igazi játékos polccal, meg medzsós fiókkal és mesekönyvekkel. Apának meg Anyának is király hálószobája kandallóval (semmi extra költekezés, maradta régi) nagy tükrös gardróbbal.

Elégedett vagyok és a változás megért minden fillért, tervezgetést, és fáradtságot. (Köszönjük a családnak a belénk fektetett bizalmat és főleg pénzt! :) )

Az meg egyenesen elképesztő, hogy elvittünk itthonról két hónapja egy babát, és hazahoztuk egy kisfiút. Lenó egyedül játszik, mászik, leköti magát a járókában (már amikor olyanja van), és már nem kell minden percben jobbról-balról támasztani, hogy ne tilákoljon hatalmasat.

Ez így szuperül hangzik, de nem lenne ez a Zigiblog, ha nem alakítana mindig valami olyat, ami említésre méltó.

Vegyünk például egy olyan banális(nak tűnő) dolgot, mint a pelenkázás. Az nálunk újabban maga a horror. Kb. egy hónapja kitalálta magának a kölök, hogy neki az nem jó, mert fáj, vagy mert eggyé akar válni a kulával, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy ahogy hanyatt teszem ordít, de úgy mint amikor valakit nyúznak. Persze attól, hogy ordít még akár be is lehetne pelenkázni, viszont ennél nagyobb logisztikai problémát jelent, hogy egyszerűen nem marad a hátán. A forgatókönyv a következő: miután látom, hogy Murga Bá a gatyába intéződött még kb. fél órát halogatom az akciót és felkészülök mentálisan és fizikálisan. Ezt követi az előkészítő szakasz, amikor mindent kipakolok a kezem ügyé be, amire csak szükség lehet, ide értve egy 10-15 féle játékot, amiről feltételezhető, hogy leköti a harc közben. Miután mindez kész, kigondolom, hogy mivel fogom szóban elterelni a figyelmét arról, hogy tulajdonképpen esze ágában sincs átpelenkázódni. Aztán becserkészem a vadat, aki nyilván már a kikészített hacukákból pontosan tudja, hogy mi következik és nagy ívben leszarja az erőfeszítéseimet. Bevágja a pózt, amit mi csak “Cö”-nek nevezünk és orrrdít, mint a fába szorult féreg.

Na ilyenkor kéne használnia az általam amúgy is igen hiteltelenül prezentált dalocskáknak,  meg a szőrmelófasznak…

Meghatódottság helyett 10-ből 9-szer gondolkodás nélkül kitekeredik a kezemből, leggyakrabban egy jókora darab szarral a seggén. Én persze rohanok utána a gondosan kikészített raklapnyi törlőkendővel (“Juuj!”,”Fúj!”, “Lenó ne!”, “Akurva”! felkiáltásokkal kísérve), és miután megtisztítottam a terepet a négykézláb menekülő gyereken ráadhatom a pelenkát, persze csak állva, mert lefeküdni továbbra sem hajlandó.

Ezt a produkciót már csak egyetlen dologgal tudja megfejelni. Lemászik a kikészített nedvesség-felfogó alkalmatosságról dob egy pisipogit ágyra/szőnyegre hátranéz és csupasz seggel pofán vigyorog.

Ami az igazsághoz tartozik, hogy Bandika továbbra is igen jó evő, és hát ugye ami fönt be, az lent ki. Egy szónak is száz a vége napi 4-6-szor ismételjük a szeánszot.

Ehhez képest az az apró probléma, hogy a gyerek gyakorlatilag lépcsőzés-függő már elhanyagolható. Mit nekem az a napi 10-15 menet  föl-le.

Összegezve a fentieket a  múlt héten csak az tűnt föl, hogy reggel 6-től 9-ig nem száradt meg az izzadásgátló a hónomon…

This entry was posted on szerda, július 25th, 2012 at 21:22 and is filed under Mami, Papi, Zigi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.